Zora, Kaylee és Dylan elhatározták, hogy meglátogatják a Slafford Mental Hospital-t, ahol Amy Todhunter-t kezelik. Zora egy része kíváncsi volt az intézetre, és a volt írónő állapotára, egy része viszont rettegett az elmegyógyintézettől. Sok mende-monda járt arról, hogy az elmebetegeket miként kezelték ott régebben, sőt, sokak szerint inkább az orvosok voltak pszichopaták, mintsem a betegek, páciensek. Az, hogy mára javult-e az ottani helyzet, kérdéses volt. Kaylee-t kifejezetten érdekelte az, hogy milyen is egy elmegyógyintézet belülről, hisz eddig az épületet csak kívülről láthatta. Ő az a fajta lány volt, aki nem félt a mások szerint rémisztő dolgoktól, és jót szórakozott mások ijedtségén, és izgalmasnak találta az efféle félelmetesnek bizonyuló dolgokat. Dylan-t pedig nem különösebben izgatták a Slafford Mental Hospital-ról szóló pletykák, ő teljes mértékben arra koncentrált, hogy nyomozzon, és Amy Todhunter-rel beszéljen. Teljesen belemerült a "nyomozói" szerepbe.
Szombat délelőtt, tíz órakor csengetett be a három fiatal a Slafford Mental Hospital hatalmas vaskapuján. Zora ahogy végigmérte a rácsos bejáratot és az intézmény területét körülvevő magas falakat, megállapította, hogy onnan aztán senki sem tud kimenekülni, hacsak nincsen kulcsa. A kapun lévő műszerből megszólalt egy hang, miután megnyomta Kaylee a rajta lévő csengőt ábrázoló nyomógombot.
- Jó napot kívánok, kihez jöttek látogatóba a fiatalok? - kérdezte a női hang gépiesen.
Zora kelletlenül körülnézett, mivel a "fiatalok" jelzőből tudta, hogy figyelik őket, valószínűleg kamerával. Dylan szintén zavarba jött, Kaylee viszont bátran beleszólt a készülékbe.
- Szép jó napot magának is! Amy Todhunter-t szeretnék meglátogatni, tudja régebb óta ismerjük a nőt, és örülnénk, ha elbeszélgethetnék vele - mondta Kaylee csacsogó hangjával, olyan hangnemben, mintha egy régi jó barátjával cseverészne.
- Amy Todhunter még nem áll készen a látogatásra - mondta a nő nyersen és elutasítóan.
Kaylee kérdően nézett Dylan-re és Zorára. Azt várta, hogy ők is mondjanak végre valamit, és ne csak ott álldogáljanak, mint két darab fa. Dylan közelebb lépett, és elvállalta, hogy ő lesz a "felmentősereg".
- Én Amy Todhunter rokona vagyok, Amy néni a nagynéném. Tessék megengedni, hogy lássam! Kérem! - kérlelte a Dylan kisfiúsan, mintha csak az oviban lenne, és egy repetát kérne a tejbegrízből.
- Akkor sem lehet... - mondta a hang mérgesen. Látszólag nem volt ínyére az, hogy három kamasz akar látogatást tenni az intézetben.
- Nagyon fontos lenne! - kiabált bele Zora is a mikrofonba.
Egy perc csönd következett, a hang nem válaszolt. Zoráék már épp elindultak volna, mikor egy másik hang szólalt meg a hangszóróból. Egy férfi hangja volt, így teljes mértékben világossá vált mindannyiuk számára, hogy egy másik személy beszél.
- Várjatok, gyerekek! Nyitom az ajtót! - mondta a férfihang, és egy sípoló, zúgó hang jelezte is, hogy az ajtó kinyílt.
Kaylee örömében kurjantott egyet, és ugrándozva, szökdécselve libbent be a kapun. Zora és Dylan mosolyogva összenéztek, és egymás mellett léptek be az intézmény birtokára. Egy parkszerű hely fogadta őket, színes, lombos fákkal, zöld fűvel, szépen és gondosan elültetett virágokkal. Egészen vidám és idilli helynek tűnt elsőre, leszámítva a világoskék köpenyben járkáló embereket, és sarkokon álldogáló nagy darab, feketébe öltözött testőröket, akik a betegek minden lépését szemmel tartották. Zora úgy érezte, ő biztos nem bírná ki, hogy egész nap figyeljék, minden percben, minden pillanatban - egyenesen beleőrülne. Dylan megdöbbenten figyelte a körülötte lévő agyi sérültnek állított embereket. Némelyikük egészen normálisnak tűnt, pedig ő nem így képzelte volna el. Persze, voltak akik valóban őrültnek tűntek, akik rohangálva énekelték, hogy "Isten vagyok", vagy a nem létező hegedűjükön játszottak, esetleg láthatatlan lepkéket kergettek eszeveszetten. De voltak olyanok is, akik csöndben beszélgettek a társaikkal, egy padon üldögélve, békésen, teljes nyugalomban. Egy vörös hajú, beesett arcú nő felordított, és ütlegelni kezdte a narancssárga téglából kirakott falat. Azt kiabálta, engedjék ki őt.
A három fiatal megállt, és a nőt kezdte el figyelni. Két testőr odament az ordítozó nőhöz, lefogták, majd elhurcolták. A nő persze küzdött, rugdalódni és kapálózni kezdett, mire az egyik testőr megpofozta. A nő nem adta fel, továbbra is próbált kiszabadulni a testőrök karjai közül, mire elcsattant a második pofon, ami annyira erősen érte a nőt, hogy félájultan esett össze. Zorába újra előjött a kezdeti félelme. Igen, most már biztos volt benne, hisz az imént is láthatta: a betegeket fizikailag bántják napjainkban is. Nem tudta, hogy ez legális-e, és tiltja-e a törvény, de szerinte biztos, hogy nem volt helyes. Kaylee is meghökkent egy csöppet, bár őt annyira nem rázta meg az esemény, mint Zorát. Dylan már nem is a nőre figyelt a végén, akármilyen feltűnő is volt, hanem egy padon ülő, kontyba fogott hajú harmincas nőt bámulta. Amy Todhunter-t.
Zoráék eleinte el akartak volna menni az épületig, tovább akartak volna menni a kavicsos úton, de ahogy Dylan rámutatott Amy Todhunter-re, úgy döntöttek nem pazarolják az időt, rögtön odamennek a hölgyhöz. Amint letértek az útról, három testőr egy emberként kezdett el feléjük menni, nem túl barátságos arckifejezéssel. Zora vette az adást, visszarántotta Dylan-t és Kaylee-t, akik már nagyban a pad felé tartottak.
- Előbb be kell jelentkeznünk a portán! - sziszegte Zora figyelmeztetően, és a a fejével a testőrök felé mutatott.
Kaylee szemét forgatva, de szót fogadott nővérének. Nem sok kedve volt elgyalogolni az épületig, majd vissza. Dylan hamar engedelmeskedett, amint meglátta a gorillák közeledtét, hiszen nem akart ügyet csinálni belőle.
Ahogy odaértek az épület elé, mindhármuk türelmetlenné vált. Elvégre, nem azért mentek Slafford szélére, és vettek kiegészítő jegyet a buszon, hogy megtegyék a hétvégi sétájukat. Ha sétálni szerettek volna menni, inkább mentek volna a St George parkba, vagy Slafford egyetlen rövidke sétálóutcájára, ahol ruhaüzletek, kávéházak sorakoznak. Zoráék azért jöttek ide, hogy beszélhessenek Amy Todhunter-rel, nem akármilyen ügyben.
Óvatosan kinyitották a téglával kirakott, magas, többszintes épület bejárati ajtaját. Mikor beértek, egy nagyobb terembe értek. A padló fekete-fehér kockás kövekből volt kirakva, a fal falfehér volt, és itt-ott már a festék is lekopott róla. Nagyobb képek voltak a falra szegezve, ami az intézet történelméről szólt, pár régebbi képpel illusztrálva. Kaylee érdeklődve bámészkodni kezdett, Zora és Dylan viszont rögtön a recepciós pult felé vették az irányt. A recepciós egy férfi volt, rövid, ősz szakállal, régi típusú szemüveggel az orrán.
- Maguk azok a kaputelefonból? - kérdezte a férfi. A hangjából Zoráék megállapították, hogy ő volt az, aki beengedte őket.
- Igen, mi vagyunk - válaszolt Dylan.
- Amy Todhunter az udvaron van, de pár perc, és bekísértetem. Akkor majd bemennek a szobájába, ahol majd beszélhetnek vele kerek öt percet. Sajnálom, lehet, hogy ez így most kevésnek tűnik, de higgyék el, hogy még így is nagyon engedékeny vagyok. Todhunter kisasszony még nem áll készen látogatókra.
- Megértjük - bólintott Zora.
- Addig is, foglaljanak helyet - mutatott a férfi arra a pár székre, ami a fal mellé volt állítva.
Szófogadóan leültek a székekre. Csöndben várakoztak, mivel nem akarták, hogy a férfi esetleg meghallja a beszélgetésük közben, hogy mik a szándékaik. Akkor lebuknának, és nem valószínű, hogy azt a kerek öt percet is megengedjék. Körülbelül tíz perc unalmas és hosszas várakozás után két testőrrel a nyomában Amy Todhunter lépett be az épület kapuin. Az arcáról le lehetett olvasni, hogy kifejezett zavarja őt a két gorilla, aki követi őt, de láthatólag nem volt túl sok választása. A recepciós felállt a helyéről, és elindult a terem egyik ajtaja felé.
- Miss Todhunter, gyerekek, kövessetek! - intett a férfi.
Zora és Dylan azonnal felpattantak a székről, követve a férfit. A két gorilla közül egy ott maradt a kapuban, egy pedig Amy Todhunter mögött kullogott. Kaylee észbe kapott, és előre futott a nővére mellé. A folyosó, ahova ezután mentek, már nem volt olyan tiszta, és kellemes. Bár az előző helység sem volt az, de ez még a nyomába sem ért. Sötét volt, szűkös, poros, a sarkokban pókhálókkal. Mintha félbe hagyták volna az építését, nem volt rendesen lefestve, nem volt rendes parketta, csak beton. Az ajtók meg voltak számozva, és a számtáblák alatt egy-egy név szerepelt. Ezek lehetettek a betegek szobái. Mivel a fal nem volt túl hangszigetelt, különböző jajveszékelések, sikítások, ordítások szűrődtek ki a folyosóra.
Végül megérkeztek a 49-es szoba elé, ahol megálltak. A szakállas férfi előkotort a zsebéből egy hatalmas kulcscsomót, amiből hosszas keresgélés után előhúzta a megfelelő kulcsot. Megforgatta azt a zárban, majd mindannyian bementek a szobába. Egy börtöncellára emlékeztető, koszos, dohos kis szoba volt, rácsos ablakkal, kemény vasággyal, és egy kicsi, fából készült éjjeliszekrénnyel.
- Most magatokra hagylak, de Fred itt marad - mondta, és a gorilla felé biccentett egyet.
Miután kiment, Amy Todhunter leült az ágyára, és kíváncsian végigmérte a három fiatalt. Összefonta a karjait, és megköszörülte a torkát.
- Na, mit szeretnétek egy őrült nőtől hallani? - kérdezte végül gúnyosan. Épelméjűnek tűnt, olyannak, akit csak meggyanúsítottak az őrültséggel, pedig teljesen rendben volt a fejében minden.
Zora Fredre sandított, aki az ajtóban állt egy kisebb terpeszben, a falra meredve. Először vacillált, mert nem akarta, hogy az őr megtudjon bármit is, amit nem kéne, de végül úgy gondolta, hogy Fred hallgatni fog, mint a sír.
- Hol volt ezelőtt négy nappal? - kérdezte Zora.
A volt írónő arca elsötétedett.
- Szóval ezért vagytok itt. Kíváncsiak vagytok hol voltam... Hát sehol nem voltam.
- Hogyhogy sehol? Mit látott? - értetlenkedett Dylan.
- Semmit. Pár napja ébredtem fel, az erdőben, azelőtt minden álomszerű volt.
- Hazudik! - vágta rá Kaylee.
- Hogyan tűnt el?
- Nem tűntem el. Itt voltam. Az utolsó napokra nem emlékszem, de az azelőttiekre igen. Én mindent láttam, de senki nem látott engem. Mindent láttam... Túl sok mindent... - mondta Amy Todhunter, és a szemeiben szomorúság és félelem keveréke tűnt fel.
- Mit látott?
- Sötétséget... Félelmet... Halált - motyogta a nő, remegő hangon - Olyasféle dolgokat, amiket csak a rémtörténetekben olvashattok... Amikor nem tudjátok, hogy álmodtok-e, vagy a valóságban vagytok. Fel akartok ébredni, pedig soha nem voltak éberebbek... Sötétség, világosság... A kettő néha ugyanaz... - mondta a volt írónő, és a falra nézett. Egy könnycsepp csordult le sápadt arcán.
Kaylee türelmetlenül dobbantott egyet.
- Ez a nő nem hülye, csak játssza az eszét - bukott ki a lány - Úgy tűnik nem fogja megmondani nekünk, hogy kirabolta el. Nyilván megszökött tőle, és ezen az elzárt helyen biztonságban van, ezért őröltnek tetteti magát.
Amy Todhunter összeszűkült szemmel ráordított Kaylee-re.
- Nem tudsz te semmit! Nem tudod min mentem keresztül...!
- Ha elmondanád gazat mondanád el nekünk, akkor talán tudnám - feleselt Kay.
A kontyba fogott hajú nő nem válaszolt. Zora mérgesen a húgára pillantott, jelezve, hogy fogja kicsit vissza magát. Kaylee csak grimaszolt egyet, majd durcásan leült a földre, hiszen őt nem különösebben zavarta a kosz. Dylan megtörte a csöndet.
- Hogyan került ebbe a... furcsa láthatatlan állapotba? - kérdezte.
- A kapucnis postás... Óvakodjatok a kapucnis postástól... - suttogta Amy.
- Mit csinált a postás? - kérdezősködött tovább a fiú.
- Óvakodjatok tőle... Kerüljétek - mondta a magáét a nő, nem válaszolva Dylan kérdésére.
- Miért óvakodjunk tőle? - kíváncsiskodott. Látszólag nem adta fel.
Amy erre nem felelt, csak csöndben levette a papucsát, és elfeküdt az ágyán. A három kamasz kérdően összenézett. Nem tudták, mit csináljanak, hogyan bírják beszédre a drogos írónőt. Majd kopogtattak, és az ajtón belépett a szakállas férfi.
- Időpocsékolás ez az egész - mondta Kaylee még mindig durcásan.
- Nem az - mondta Amy Todhunter határozottan, az ágyon fekve, a plafont bámulva - Azért vagytok itt, hogy megtudjátok...
- Mit tudjunk meg? - kérdezte Zora, mivel a nő elhallgatott.
- Slafford titkát - mondta az ágyon fekvő nő.
- És mi a titka? - kérdezte Dylan.
Az írónő megint nem válaszolt. Kaylee hangosan, feltűnően felsóhajtott, és összefonta a karjait. Zora türelmetlenül várta a választ, már majdnem megelégelte a dolgot, és készült a kicsattanásra, amikor kopogtattak az ajtón. A szobába belépett a szakállas férfi.
- Lejárt az idő - mutatott a karórájára.
Kaylee szemét forgatva, de szót fogadott nővérének. Nem sok kedve volt elgyalogolni az épületig, majd vissza. Dylan hamar engedelmeskedett, amint meglátta a gorillák közeledtét, hiszen nem akart ügyet csinálni belőle.
Ahogy odaértek az épület elé, mindhármuk türelmetlenné vált. Elvégre, nem azért mentek Slafford szélére, és vettek kiegészítő jegyet a buszon, hogy megtegyék a hétvégi sétájukat. Ha sétálni szerettek volna menni, inkább mentek volna a St George parkba, vagy Slafford egyetlen rövidke sétálóutcájára, ahol ruhaüzletek, kávéházak sorakoznak. Zoráék azért jöttek ide, hogy beszélhessenek Amy Todhunter-rel, nem akármilyen ügyben.
Óvatosan kinyitották a téglával kirakott, magas, többszintes épület bejárati ajtaját. Mikor beértek, egy nagyobb terembe értek. A padló fekete-fehér kockás kövekből volt kirakva, a fal falfehér volt, és itt-ott már a festék is lekopott róla. Nagyobb képek voltak a falra szegezve, ami az intézet történelméről szólt, pár régebbi képpel illusztrálva. Kaylee érdeklődve bámészkodni kezdett, Zora és Dylan viszont rögtön a recepciós pult felé vették az irányt. A recepciós egy férfi volt, rövid, ősz szakállal, régi típusú szemüveggel az orrán.
- Maguk azok a kaputelefonból? - kérdezte a férfi. A hangjából Zoráék megállapították, hogy ő volt az, aki beengedte őket.
- Igen, mi vagyunk - válaszolt Dylan.
- Amy Todhunter az udvaron van, de pár perc, és bekísértetem. Akkor majd bemennek a szobájába, ahol majd beszélhetnek vele kerek öt percet. Sajnálom, lehet, hogy ez így most kevésnek tűnik, de higgyék el, hogy még így is nagyon engedékeny vagyok. Todhunter kisasszony még nem áll készen látogatókra.
- Megértjük - bólintott Zora.
- Addig is, foglaljanak helyet - mutatott a férfi arra a pár székre, ami a fal mellé volt állítva.
Szófogadóan leültek a székekre. Csöndben várakoztak, mivel nem akarták, hogy a férfi esetleg meghallja a beszélgetésük közben, hogy mik a szándékaik. Akkor lebuknának, és nem valószínű, hogy azt a kerek öt percet is megengedjék. Körülbelül tíz perc unalmas és hosszas várakozás után két testőrrel a nyomában Amy Todhunter lépett be az épület kapuin. Az arcáról le lehetett olvasni, hogy kifejezett zavarja őt a két gorilla, aki követi őt, de láthatólag nem volt túl sok választása. A recepciós felállt a helyéről, és elindult a terem egyik ajtaja felé.
- Miss Todhunter, gyerekek, kövessetek! - intett a férfi.
Zora és Dylan azonnal felpattantak a székről, követve a férfit. A két gorilla közül egy ott maradt a kapuban, egy pedig Amy Todhunter mögött kullogott. Kaylee észbe kapott, és előre futott a nővére mellé. A folyosó, ahova ezután mentek, már nem volt olyan tiszta, és kellemes. Bár az előző helység sem volt az, de ez még a nyomába sem ért. Sötét volt, szűkös, poros, a sarkokban pókhálókkal. Mintha félbe hagyták volna az építését, nem volt rendesen lefestve, nem volt rendes parketta, csak beton. Az ajtók meg voltak számozva, és a számtáblák alatt egy-egy név szerepelt. Ezek lehetettek a betegek szobái. Mivel a fal nem volt túl hangszigetelt, különböző jajveszékelések, sikítások, ordítások szűrődtek ki a folyosóra.
Végül megérkeztek a 49-es szoba elé, ahol megálltak. A szakállas férfi előkotort a zsebéből egy hatalmas kulcscsomót, amiből hosszas keresgélés után előhúzta a megfelelő kulcsot. Megforgatta azt a zárban, majd mindannyian bementek a szobába. Egy börtöncellára emlékeztető, koszos, dohos kis szoba volt, rácsos ablakkal, kemény vasággyal, és egy kicsi, fából készült éjjeliszekrénnyel.
- Most magatokra hagylak, de Fred itt marad - mondta, és a gorilla felé biccentett egyet.
Miután kiment, Amy Todhunter leült az ágyára, és kíváncsian végigmérte a három fiatalt. Összefonta a karjait, és megköszörülte a torkát.
- Na, mit szeretnétek egy őrült nőtől hallani? - kérdezte végül gúnyosan. Épelméjűnek tűnt, olyannak, akit csak meggyanúsítottak az őrültséggel, pedig teljesen rendben volt a fejében minden.
Zora Fredre sandított, aki az ajtóban állt egy kisebb terpeszben, a falra meredve. Először vacillált, mert nem akarta, hogy az őr megtudjon bármit is, amit nem kéne, de végül úgy gondolta, hogy Fred hallgatni fog, mint a sír.
- Hol volt ezelőtt négy nappal? - kérdezte Zora.
A volt írónő arca elsötétedett.
- Szóval ezért vagytok itt. Kíváncsiak vagytok hol voltam... Hát sehol nem voltam.
- Hogyhogy sehol? Mit látott? - értetlenkedett Dylan.
- Semmit. Pár napja ébredtem fel, az erdőben, azelőtt minden álomszerű volt.
- Hazudik! - vágta rá Kaylee.
- Hogyan tűnt el?
- Nem tűntem el. Itt voltam. Az utolsó napokra nem emlékszem, de az azelőttiekre igen. Én mindent láttam, de senki nem látott engem. Mindent láttam... Túl sok mindent... - mondta Amy Todhunter, és a szemeiben szomorúság és félelem keveréke tűnt fel.
- Mit látott?
- Sötétséget... Félelmet... Halált - motyogta a nő, remegő hangon - Olyasféle dolgokat, amiket csak a rémtörténetekben olvashattok... Amikor nem tudjátok, hogy álmodtok-e, vagy a valóságban vagytok. Fel akartok ébredni, pedig soha nem voltak éberebbek... Sötétség, világosság... A kettő néha ugyanaz... - mondta a volt írónő, és a falra nézett. Egy könnycsepp csordult le sápadt arcán.
Kaylee türelmetlenül dobbantott egyet.
- Ez a nő nem hülye, csak játssza az eszét - bukott ki a lány - Úgy tűnik nem fogja megmondani nekünk, hogy kirabolta el. Nyilván megszökött tőle, és ezen az elzárt helyen biztonságban van, ezért őröltnek tetteti magát.
Amy Todhunter összeszűkült szemmel ráordított Kaylee-re.
- Nem tudsz te semmit! Nem tudod min mentem keresztül...!
- Ha elmondanád gazat mondanád el nekünk, akkor talán tudnám - feleselt Kay.
A kontyba fogott hajú nő nem válaszolt. Zora mérgesen a húgára pillantott, jelezve, hogy fogja kicsit vissza magát. Kaylee csak grimaszolt egyet, majd durcásan leült a földre, hiszen őt nem különösebben zavarta a kosz. Dylan megtörte a csöndet.
- Hogyan került ebbe a... furcsa láthatatlan állapotba? - kérdezte.
- A kapucnis postás... Óvakodjatok a kapucnis postástól... - suttogta Amy.
- Mit csinált a postás? - kérdezősködött tovább a fiú.
- Óvakodjatok tőle... Kerüljétek - mondta a magáét a nő, nem válaszolva Dylan kérdésére.
- Miért óvakodjunk tőle? - kíváncsiskodott. Látszólag nem adta fel.
Amy erre nem felelt, csak csöndben levette a papucsát, és elfeküdt az ágyán. A három kamasz kérdően összenézett. Nem tudták, mit csináljanak, hogyan bírják beszédre a drogos írónőt. Majd kopogtattak, és az ajtón belépett a szakállas férfi.
- Időpocsékolás ez az egész - mondta Kaylee még mindig durcásan.
- Nem az - mondta Amy Todhunter határozottan, az ágyon fekve, a plafont bámulva - Azért vagytok itt, hogy megtudjátok...
- Mit tudjunk meg? - kérdezte Zora, mivel a nő elhallgatott.
- Slafford titkát - mondta az ágyon fekvő nő.
- És mi a titka? - kérdezte Dylan.
Az írónő megint nem válaszolt. Kaylee hangosan, feltűnően felsóhajtott, és összefonta a karjait. Zora türelmetlenül várta a választ, már majdnem megelégelte a dolgot, és készült a kicsattanásra, amikor kopogtattak az ajtón. A szobába belépett a szakállas férfi.
- Lejárt az idő - mutatott a karórájára.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése