Harmadik Fejezet

  Zora, Kaylee és Dylan elhatározták, hogy meglátogatják a Slafford Mental Hospital-t, ahol Amy Todhunter-t kezelik. Zora egy része kíváncsi volt az intézetre, és a volt írónő állapotára, egy része viszont rettegett az elmegyógyintézettől. Sok mende-monda járt arról, hogy az elmebetegeket miként kezelték ott régebben, sőt, sokak szerint inkább az orvosok voltak pszichopaták, mintsem a betegek, páciensek.  Az, hogy mára javult-e az ottani helyzet, kérdéses volt. Kaylee-t kifejezetten érdekelte az, hogy milyen is egy elmegyógyintézet belülről, hisz eddig az épületet csak kívülről láthatta. Ő az a fajta lány volt, aki nem félt a mások szerint rémisztő dolgoktól, és jót szórakozott mások ijedtségén, és izgalmasnak találta az efféle félelmetesnek bizonyuló dolgokat. Dylan-t pedig nem különösebben izgatták a Slafford Mental Hospital-ról szóló pletykák, ő teljes mértékben arra koncentrált, hogy nyomozzon, és Amy Todhunter-rel beszéljen. Teljesen belemerült a "nyomozói" szerepbe.

  Szombat délelőtt, tíz órakor csengetett be a három fiatal a Slafford Mental Hospital hatalmas vaskapuján. Zora ahogy végigmérte a rácsos bejáratot és az intézmény területét körülvevő magas falakat, megállapította, hogy onnan aztán senki sem tud kimenekülni, hacsak nincsen kulcsa. A kapun lévő műszerből megszólalt egy hang, miután megnyomta Kaylee a rajta lévő csengőt ábrázoló nyomógombot.

- Jó napot kívánok, kihez jöttek látogatóba a fiatalok? - kérdezte a női hang gépiesen.

  Zora kelletlenül körülnézett, mivel a "fiatalok" jelzőből tudta, hogy figyelik őket, valószínűleg kamerával. Dylan szintén zavarba jött, Kaylee viszont bátran beleszólt a készülékbe.

- Szép jó napot magának is! Amy Todhunter-t szeretnék meglátogatni, tudja régebb óta ismerjük a nőt, és örülnénk, ha elbeszélgethetnék vele - mondta Kaylee csacsogó hangjával, olyan hangnemben, mintha egy régi jó barátjával cseverészne.

- Amy Todhunter még nem áll készen a látogatásra - mondta a nő nyersen és elutasítóan.

  Kaylee kérdően nézett Dylan-re és Zorára. Azt várta, hogy ők is mondjanak végre valamit, és ne csak ott álldogáljanak, mint két darab fa. Dylan közelebb lépett, és elvállalta, hogy ő lesz a "felmentősereg".

- Én Amy Todhunter rokona vagyok, Amy néni a nagynéném. Tessék megengedni, hogy lássam! Kérem! - kérlelte a Dylan kisfiúsan, mintha csak az oviban lenne, és egy repetát kérne a tejbegrízből.

- Akkor sem lehet... - mondta a hang mérgesen. Látszólag nem volt ínyére az, hogy három kamasz akar látogatást tenni az intézetben.

- Nagyon fontos lenne! - kiabált bele Zora is a mikrofonba.

   Egy perc csönd következett, a hang nem válaszolt. Zoráék már épp elindultak volna, mikor egy másik hang szólalt meg a hangszóróból. Egy férfi hangja volt, így teljes mértékben világossá vált mindannyiuk számára, hogy egy másik személy beszél.

- Várjatok, gyerekek! Nyitom az ajtót! - mondta a férfihang, és egy sípoló, zúgó hang jelezte is, hogy az ajtó kinyílt.

 Kaylee örömében kurjantott egyet, és ugrándozva, szökdécselve libbent be a kapun. Zora és Dylan mosolyogva összenéztek, és egymás mellett léptek be az intézmény birtokára. Egy parkszerű hely fogadta őket, színes, lombos fákkal, zöld fűvel, szépen és gondosan elültetett virágokkal. Egészen vidám és idilli helynek tűnt elsőre, leszámítva a világoskék köpenyben járkáló embereket, és sarkokon álldogáló nagy darab, feketébe öltözött testőröket, akik a betegek minden lépését szemmel tartották. Zora úgy érezte, ő biztos nem bírná ki, hogy egész nap figyeljék, minden percben, minden pillanatban - egyenesen beleőrülne. Dylan megdöbbenten figyelte a körülötte lévő agyi sérültnek állított embereket. Némelyikük egészen normálisnak tűnt, pedig ő nem így képzelte volna el. Persze, voltak akik valóban őrültnek tűntek, akik rohangálva énekelték, hogy "Isten vagyok", vagy a nem létező hegedűjükön játszottak, esetleg láthatatlan lepkéket kergettek eszeveszetten. De voltak olyanok is, akik csöndben beszélgettek a társaikkal, egy padon üldögélve, békésen, teljes nyugalomban. Egy vörös hajú, beesett arcú nő felordított, és ütlegelni kezdte a narancssárga téglából kirakott falat. Azt kiabálta, engedjék ki őt.

  A három fiatal megállt, és a nőt kezdte el figyelni. Két testőr odament az ordítozó nőhöz, lefogták, majd elhurcolták. A nő persze küzdött, rugdalódni és kapálózni kezdett, mire az egyik testőr megpofozta. A nő nem adta fel, továbbra is próbált kiszabadulni a testőrök karjai közül, mire elcsattant a második pofon, ami annyira erősen érte a nőt, hogy félájultan esett össze. Zorába újra előjött a kezdeti félelme. Igen, most már biztos  volt benne, hisz az imént is láthatta: a betegeket fizikailag bántják napjainkban is. Nem tudta, hogy ez legális-e, és tiltja-e a törvény, de szerinte biztos, hogy nem volt helyes. Kaylee is meghökkent egy csöppet, bár őt annyira nem rázta meg az esemény, mint Zorát. Dylan már nem is a nőre figyelt a végén, akármilyen feltűnő is volt, hanem egy padon ülő, kontyba fogott hajú harmincas nőt bámulta. Amy Todhunter-t. 

   Zoráék eleinte el akartak volna menni az épületig, tovább akartak volna menni a kavicsos úton, de ahogy Dylan rámutatott Amy Todhunter-re, úgy döntöttek nem pazarolják az időt, rögtön odamennek a hölgyhöz. Amint letértek az útról, három testőr egy emberként kezdett el feléjük menni, nem túl barátságos arckifejezéssel. Zora vette az adást, visszarántotta Dylan-t és Kaylee-t, akik már nagyban a pad felé tartottak.

- Előbb be kell jelentkeznünk a portán! - sziszegte Zora figyelmeztetően, és a a fejével a testőrök felé mutatott.

  Kaylee szemét forgatva, de szót fogadott nővérének. Nem sok kedve volt elgyalogolni az épületig, majd vissza. Dylan hamar engedelmeskedett, amint meglátta a gorillák közeledtét, hiszen nem akart ügyet csinálni belőle.

   Ahogy odaértek az épület elé, mindhármuk türelmetlenné vált. Elvégre, nem azért mentek Slafford szélére, és vettek kiegészítő jegyet a buszon, hogy megtegyék a hétvégi sétájukat. Ha sétálni szerettek volna menni, inkább mentek volna a St George parkba, vagy Slafford egyetlen rövidke sétálóutcájára, ahol ruhaüzletek, kávéházak sorakoznak. Zoráék azért jöttek ide, hogy beszélhessenek Amy Todhunter-rel, nem akármilyen ügyben.

   Óvatosan kinyitották a téglával kirakott, magas, többszintes épület bejárati ajtaját. Mikor beértek, egy nagyobb terembe értek. A padló fekete-fehér kockás kövekből volt kirakva, a fal falfehér volt, és itt-ott már a festék is lekopott róla. Nagyobb képek voltak a falra szegezve, ami az intézet történelméről szólt, pár régebbi képpel illusztrálva. Kaylee érdeklődve bámészkodni kezdett, Zora és Dylan viszont rögtön a recepciós pult felé vették az irányt. A recepciós egy férfi volt, rövid, ősz szakállal, régi típusú szemüveggel az orrán.

- Maguk azok a kaputelefonból? - kérdezte a férfi. A hangjából Zoráék megállapították, hogy ő volt az, aki beengedte őket.
- Igen, mi vagyunk - válaszolt Dylan.
- Amy Todhunter az udvaron van, de pár perc, és bekísértetem. Akkor majd bemennek a szobájába, ahol majd beszélhetnek vele kerek öt percet. Sajnálom, lehet, hogy ez így most kevésnek tűnik, de higgyék el, hogy még így is nagyon engedékeny vagyok. Todhunter kisasszony még nem áll készen látogatókra.
- Megértjük - bólintott Zora.
- Addig is, foglaljanak helyet - mutatott a férfi arra a pár székre, ami a fal mellé volt állítva.

  Szófogadóan leültek a székekre. Csöndben várakoztak, mivel nem akarták, hogy a férfi esetleg meghallja a beszélgetésük közben, hogy mik a szándékaik. Akkor lebuknának, és nem valószínű, hogy azt a kerek öt percet is megengedjék. Körülbelül tíz perc unalmas és hosszas várakozás után két testőrrel a nyomában Amy Todhunter lépett be az épület kapuin. Az arcáról le lehetett olvasni, hogy kifejezett zavarja őt a két gorilla, aki követi őt, de láthatólag nem volt túl sok választása. A recepciós felállt a helyéről, és elindult a terem egyik ajtaja felé.

- Miss Todhunter, gyerekek, kövessetek! - intett a férfi.
  Zora és Dylan azonnal felpattantak a székről, követve a férfit. A két gorilla közül egy ott maradt a kapuban, egy pedig Amy Todhunter mögött kullogott. Kaylee észbe kapott, és előre futott a nővére mellé. A folyosó, ahova ezután mentek, már nem volt olyan tiszta, és kellemes. Bár az előző helység sem volt az, de ez még a nyomába sem ért. Sötét volt, szűkös, poros, a sarkokban pókhálókkal. Mintha félbe hagyták volna az építését, nem volt rendesen lefestve, nem volt rendes parketta, csak beton. Az ajtók meg voltak számozva, és a számtáblák alatt egy-egy név szerepelt. Ezek lehetettek a betegek szobái. Mivel a fal nem volt túl hangszigetelt, különböző jajveszékelések, sikítások, ordítások szűrődtek ki a folyosóra.

   Végül megérkeztek a 49-es szoba elé, ahol megálltak. A szakállas férfi előkotort a zsebéből egy hatalmas kulcscsomót, amiből hosszas keresgélés után előhúzta a megfelelő kulcsot. Megforgatta azt a zárban, majd mindannyian bementek a szobába. Egy börtöncellára emlékeztető, koszos, dohos kis szoba volt, rácsos ablakkal, kemény vasággyal, és egy kicsi, fából készült éjjeliszekrénnyel.

- Most magatokra hagylak, de Fred itt marad - mondta, és a gorilla felé biccentett egyet.
  Miután kiment, Amy Todhunter leült az ágyára, és kíváncsian végigmérte a három fiatalt. Összefonta a karjait, és megköszörülte a torkát.
- Na, mit szeretnétek egy őrült nőtől hallani? - kérdezte végül gúnyosan. Épelméjűnek tűnt, olyannak, akit csak meggyanúsítottak az őrültséggel, pedig teljesen rendben volt a fejében minden.
  Zora Fredre sandított, aki az ajtóban állt egy kisebb terpeszben, a falra meredve. Először vacillált, mert nem akarta, hogy az őr megtudjon bármit is, amit nem kéne, de végül úgy gondolta, hogy Fred hallgatni fog, mint a sír.

- Hol volt ezelőtt négy nappal? - kérdezte Zora.
 A volt írónő arca elsötétedett.
- Szóval ezért vagytok itt. Kíváncsiak vagytok hol voltam... Hát sehol nem voltam.
- Hogyhogy sehol? Mit látott? - értetlenkedett Dylan.
- Semmit. Pár napja ébredtem fel, az erdőben, azelőtt minden álomszerű volt.
- Hazudik! - vágta rá Kaylee.
- Hogyan tűnt el?
- Nem tűntem el. Itt voltam. Az utolsó napokra nem emlékszem, de az azelőttiekre igen. Én mindent láttam, de senki nem látott engem. Mindent láttam... Túl sok mindent... - mondta Amy Todhunter, és a szemeiben szomorúság és félelem keveréke tűnt fel.

- Mit látott?
- Sötétséget... Félelmet... Halált - motyogta a nő, remegő hangon - Olyasféle dolgokat, amiket csak a rémtörténetekben olvashattok... Amikor nem tudjátok, hogy álmodtok-e, vagy a valóságban vagytok. Fel akartok ébredni, pedig soha nem voltak éberebbek... Sötétség, világosság... A kettő néha ugyanaz... - mondta a volt írónő, és a falra nézett. Egy könnycsepp csordult le sápadt arcán.
 Kaylee türelmetlenül dobbantott egyet.
- Ez a nő nem hülye, csak játssza az eszét - bukott ki a lány - Úgy tűnik nem fogja megmondani nekünk, hogy kirabolta el. Nyilván megszökött tőle, és ezen az elzárt helyen biztonságban van, ezért őröltnek tetteti magát.
  Amy Todhunter összeszűkült szemmel ráordított Kaylee-re.
- Nem tudsz te semmit! Nem tudod min mentem keresztül...!
-  Ha elmondanád gazat mondanád el nekünk, akkor talán tudnám - feleselt Kay.
  A kontyba fogott hajú nő nem válaszolt. Zora mérgesen a húgára pillantott, jelezve, hogy fogja kicsit vissza magát. Kaylee csak grimaszolt egyet, majd durcásan leült a földre, hiszen őt nem különösebben zavarta a kosz. Dylan megtörte a csöndet.
- Hogyan került ebbe a... furcsa láthatatlan állapotba? - kérdezte.
- A kapucnis postás... Óvakodjatok a kapucnis postástól... - suttogta Amy.
- Mit csinált a postás? - kérdezősködött tovább a fiú.
- Óvakodjatok tőle... Kerüljétek - mondta a magáét a nő, nem válaszolva Dylan kérdésére.
- Miért óvakodjunk tőle? - kíváncsiskodott. Látszólag nem adta fel.

  Amy erre nem felelt, csak csöndben levette a papucsát, és elfeküdt az ágyán. A három kamasz kérdően összenézett. Nem tudták, mit csináljanak, hogyan bírják beszédre a drogos írónőt. Majd kopogtattak, és az ajtón belépett a szakállas férfi.

- Időpocsékolás ez az egész - mondta Kaylee még mindig durcásan.
- Nem az - mondta Amy Todhunter határozottan, az ágyon fekve, a plafont bámulva - Azért vagytok itt, hogy megtudjátok...
- Mit tudjunk meg? - kérdezte Zora, mivel a nő elhallgatott.
- Slafford titkát - mondta az ágyon fekvő nő.
- És mi a titka? - kérdezte Dylan.

   Az írónő megint nem válaszolt. Kaylee hangosan, feltűnően felsóhajtott, és összefonta a karjait. Zora türelmetlenül várta a választ, már majdnem megelégelte a dolgot, és készült a kicsattanásra, amikor kopogtattak az ajtón. A szobába belépett a szakállas férfi.

- Lejárt az idő - mutatott a karórájára.

Második Fejezet

- Paige, meg kell látogatnunk Amy Todhunter-t! - jelentette ki Zora, egy hosszú  gondolkozással töltött csönd után.

- Mégis miért? Zora, őrültség lenne meglátogatni. Azzal a nővel, én mondom, történt valami, amiről a híradóban hallgattak. Amúgy meg, mégis hogy akarod te meglátogatni? Bemész a rendőrségre, és azt mondod beszélni akarsz egy éppen kihallgatáson lévő nővel? - méltatlankodott Paige.

- Oké, igazad van. Nem ma látogatjuk meg, hanem holnap - közölte Zora Paige-el, aki továbbra sem vágott túl biztató arckifejezést, ami azt sugallná, hogy lenne egy kicsi kedve Amy Todhunter-t meglátogatni.
- Figyelj Zora, én megértem, hogy nem akarsz elköltözni, meg minden, de én ebbe a nyomozós szerepbe nem vagyok benne. Holnap egyébként sem jó, mert a bátyám áthívja a haverját, aki állítólag feltétlenül meg akar engem ismerni. Már alig várom - grimaszolt Paige, egyértelművé téve, hogy nem áll szándékában megismerni a bátyja haverját.
- Oké, persze, megértem - mondta fáradtan Zora, és még kényelmesebb pozícióba helyezkedett el a kanapén, szinte már elterült rajta.

   Paige megfogta a távirányítót, és a tévé felé irányítva megnyomta, átkapcsolt egy másik csatornára. Zora unottan bámult ki a fejéből, már nem is a televízióra figyelve, mikor kopogtattak az ajtón. A lány felpattant, és ajtót nyitott. A húga állt az ajtóban, ötdögi vigyorral az arcán, ami nála már általános arckifejezésnek minősült.

- Mit vigyorogsz, Kay? - kérdezte köszönés helyett Zora, akinél ez a kérdés már általános volt.
- Neked is szép napot, drága nővérkém - mondta gúnyosan Kaylee, fülig érő szájjal - Képzeld, judo edzésen ma Josh azt mondta rendőr az apja, és el tudja csórni az eltűnésekkel kapcsolatos iratokat - mesélte lelkesen a lány, miközben félrelökte nővérét az ajtóból, utat vágva magának. Kibújt fekete bőrbakancsából, és hanyagul ledobta kopott hátizsákját cipője mellé - Ó, te is itt vagy Paige? A pasid keresett ma a suliban, azt hitte a húgod vagyok - köszönt oda Kaylee Paige-nek.

- Paige pasija? - csodálkozott Zora.
- Valami Milan.
- Nem ismerek semmiféle Milan-t - mondta a Paige furcsállóan méregetve Kaylee-t.
- Hé, ne nézz így rám, én csak a postás vagyok, és még annak is rossz - tárta szét a karját Kaylee, és felment a lépcsőn az emeletre, ahol a szobája van.
- Akkor nekem is mennem kéne, anya már biztos hazaért - állt fel a kanapéról Paige.

  ***

  Másnap, azaz pénteken iskola után, estefelé három fiatal ácsorgott a Slafford-i rendőrőrs előtt. Ott beszélték meg ugyanis a találkozót, nem véletlenül. Kaylee, Zora, és Joshua. Zora és Joshua megismerkedése nem alakult túl fényesen, ugyanis Zorának az első pillanattól kezdve ellenszenvessé vált a fiú. Beképzeltnek és önteltnek hitte, akibe az önbizalomból túl sok szorult, hisz szinte már "rámozdult" Zorára, és elhívta moziba, persze úgy, hogy Zora fizeti a jegyet, mert állítólag most kissé "le van égve". Zora lenézően elutasította az ajánlatot, és inkább Joshua apjáról kérdezősködött. Josh fel volt készülve: megszerezte az apja pót-kulcscsomóját, amivel átjuthattak a rendőrőrs valamennyi ajtaján, többek között Josh apjának irodájához, amiben a nyomozás papírjai találhatók. A csapat arra várt, hogy a rendőrőrs nagyjából kiürüljön, mivel páran úgyis túlóráznak majd, a lényeg, hogy Josh édesapja elhagyja az épületet. Addig is átbeszélték a tervet, ami mindössze annyiból állt, hogy Josh a bejáratnál, információs pultnál ülő hölgynek azt füllenti, az apja bennhagyta a pénztárcáját. Felmutatja a kulcsot, mondván, hogy az apja adta neki, hogy bemenjen a pénztárcáért. Utána Josh bemegy az irodába, és teszi a dolgát.

   Miután áttekintették, megbeszélték és tisztázták az akció menetét, Joshua édesapja már beindította az autója motorját a parkoló végében. Végignézték, ahogy elhajt a kocsijával, majd Joshua bevetésnek indult. Ideges volt, de próbált nyugodtnak, és lazának tűnni. Megigazította bőrdzsekijét, és átment az automatikusan kinyíló bejáraton. A recepciós nő mosolyogva köszöntötte a fiút, hisz már korábban is látta őt.

- Szia, Josh! Apukád most ment el, úgy két perce, ha őt keresed - mondta a nő, és nyomkodott valamit számítógépje billentyűzetén.
- Igen, csak itt hagyta a pénztárcáját - mondta Josh, mire a recepciós kételkedően végigmérte a fiút. Josh érzékelte, hogy a nő nem bízik benne teljes mértékben, így előhúzta a kulcscsomót - nagy csörömpölős zajt csapva - a zsebéből. - Ideadta a kulcsát, hogy kihozzam neki.

   A recepciós és Josh farkasszemet néztek, majd a nő elkapta a tekintetét. Mondott valami rendben-félét, majd tovább gépelt a billentyűzeten. A fiú behunyta a szemét, és kifújta a levegőt. Meglehetősen megkönnyebbült, hogy a nő nem kérdezősködött tovább, hiszen annyira nem dolgozta ki a tervet.

   Nehezen visszaemlékezett, hogy merre is kell menni az apja irodája felé. Pár folyosón ment végig, mire meg is találta. Kinyitotta kulcsával a szobát, és kutakodni kezdett. Az íróasztalon valamennyi papír volt, amik a nyomozásról szóltak. Josh-nak megfordult a fejében, hogy mégsem viheti csakúgy ki őket, hisz az apjának feltűnne, ha eltűnnek a papírok. Akkor pedig a recepciós bátran beköpné Josh-t, hogy ő járt utoljára az irodában, és akkor lebukna, és ki tudja mit feltételeznének az emberek. Jöhetnének a kihallgatások, és a többi, amire Josh-nak jelenleg semmi szüksége nincsen. Így úgy döntött, lefénymásolja a papírokat, úgy is van fénymásoló az irodában. Sietősen váltogatta a papírokat, de a fénymásoló meglehetősen lassú volt, és Josh türelme kezdett fogyni. Lépteket hallott, amik az iroda felé közeledtek, és a léptek zaja csak egyre erősödött, és erősödött. A fiú megijedt, nem tudta hirtelen, mit tegyen. Elbújt az íróasztal alá, a kezében szorongatva a már lefénymásolt iratokat.

   Valaki benyitott a szobába, de csak egy pillanatra. Benézett, hogy minden rendben van-e, majd ezzel el is hagyta a szobát. Josh újra nekilátott a másolásnak, már csak két papír maradt hátra. Miután azokkal is végzett, helyére tette az eredeti iratokat, majd kulcsra zárta maga után az ajtót. Az iratokat a hátizsákjába süllyesztette, és nyugodt szívvel ment végig a folyosókon.

- Meg lett a pénztárca? - kérdezte a recepciós csalfa mosollyal az arcán.
  Josh zavartan bólintott. Félt, hogy meg kell majd mutassa a tárcát, de szerencsére a nő nem kérte. Josh mormolt valami "viszlát" félét, és kiment a automataajtón. Elsietett a sarokig, ahol Zora és Kaylee már összefont karral várták.

- Lassú voltál - mondta Zora számonkérő hangnemben.
- A fénymásoló miatt.. - magyarázta a fiú, és a hátizsákjából előhúzta a papírköteget. Átnyújtotta Kaylee-nek, aki "köszönöm" helyett csak bólintott.
- Rendben. Akkor, rád már nincs szükségünk - jelentette ki Kaylee.
- Szívesen, nincs mit, ugyan már, nem kell ennyire hálások lennetek - mondta gúnyosan a fiú, majd folytatta - Szóval, akkor most ennyi volt? Engem nem avattok bele, mit fogtok kezdeni az adatokkal? Mégis csak én csórtam őket!
- Ügyes voltál. Gratulálok. Szia - mondta Kaylee vigyorogva, majd átkarolta nővérét.

  A két testvér karöltve sarkon fordult, és a buszmegálló fele nevetve kezdtek el sétálni. Josh egy darabig még ácsorgott egy helyben, megdöbbenten, a két nevetgélő testvér után bámulva. Majd úgy döntött, hazamegy gyalog, ugyanis ők közel laktak a rendőrőrshöz, így alig pár perc séta volt a hazafelé menő út.

***

  Miután Zora és Kaylee hazaérkeztek a busszal, az Espenson ház előtt Dylan ácsorgott. Kaylee gyanakvóan mérte fel a fiút, hisz az ő számára teljesen ismeretlen volt. Ránézett a nővérére, hátha ő majd magyarázatot ad rá. Zora ugyan ismerte Dylan-t, de számára is meglepő volt, hogy a házuk előtt várakozik. Hiszen nem beszéltek meg semmiféle találkozót, pláne nem a házuknál.

   Zora furcsállóan nézett Dylan-re, aki mosolyogva intett a lánynak.

- Sziasztok! - köszönt a fiú lelkesen, és meglepően vidáman.

  Zora halkan visszaköszönt, majd megállt a fiú mellett. Csöndben várta, hogy Dylan adjon némi magyarázatot arra, hogy hívatlanul, csak úgy, a házuk előtt ácsorog. Csakhogy, Dylan nem értette, miért nézi így őt a lány, úgyhogy kicsit összezavarodott.

- Ööö. Nem akarod esetleg elmagyarázni, miért vagy itt? - kérdezte Zora egy rövid szünet után. 

  Kaylee hamar megunta a viszonylag kínos, és kellemetlen szituációt. Egy ideig jól szórakozott a nővére zavarán, és vöröses fején, majd otthagyta őket és bement a házba.

- Ja, csak arról lenne szó, hogy tudod... - kezdte el Dylan, majd elakadt. Elgondolkodott, beletúrt a hajába, végül határozottabban folytatta - Szóval a múltkor jól elbeszélgettünk az eltűnésekről. Azt kérted, segítsek a nyomozásban. Benne vagyok, szívesen segítek.
- Komolyan? - kérdezte feldobva Zora. Egy plusz segítség mindig jól jön.
- Persze. Először is, ki kéne majd hallgatnunk azt az írót, aki előkerült - tanácsolta Dylan.

   Zora megrázta a fejét, jelezvén, hogy más a terv.
- Előtte át kell néznünk pár rendőrségi papírt - mondta a lány, és sarkon fordult.
  Dylan döbbenten nézett a lány után. Rendőrségi papír? Micsoda?
  Zora hátrafordult, mivel látta, hogy a fiú nem jön utána, csak áll egy helyben, földbe gyökerezett lábakkal. Bátorítóan intett, majd bement a házba.

   Miután mindketten levették a cipőjüket, az emeletre mentek, ahol Zora szobája is volt. Zora egy gyors kitérőt tett előtte a szomszéd szobába, azaz Kaylee szobájába, mivel a húgánál voltak a papírok. Dylan addig helyet foglalt Zora egyik babzsákfotelében, és kénytelen volt várakozni. Kaylee már nagyban nézegette az iratokat, mikor Zora benyitott hozzá.

- Kay! Kénének a papírok, szóval vagy átjössz hozzám, és hárman átnézzük őket, vagy ideadod, és ketten megnézem Dylan-nel - jelentette ki Zora, és mint nővér, úgy érezte van "hatalma" ezt megtenni.
- Vegyél vissza kicsit, mert tulajdonképpen nélkülem soha nem láthattad volna ezeket a papírokat - vágta rá Kaylee.
  Zora grimaszolt egyet, mert tudta, hogy igaza van a húgának. Majd megadóan felsóhajtott.
- Jó, mindegy, csak gyere át a szobámba - kérte Zora, és elhagyta a szobát.

   Kaylee összeszedte a földön heverő iratokat, és átbaktatott nővére szobájába. Mivel csak két babzsálfotel volt, kénytelen volt a szőnyegre ülni. Vigyorogva méregette az egymás mellett ülő nővérét, és a számára még idegen Dylan-t.

- Zora kedves, bemutatnál a barátodnak?
- Ja, persze. Kay, ő Dylan. Dylan, ő Kay - mutogatott és hadonászott össze vissza Zora.
   Kaylee a kezébe vette az egyik lapot, majd elkezdte felolvasni.
- Akkor vágjunk bele! - mondta a lényegre térve - Ezt hallgassátok, mit találtam az előbb: "Amy Todhunter-t elmegyógyintézetbe tanácsoltuk, mivel a kihallgatás alatt nemcsak zavaros volt az állapota, hanem hallucinációkról, és egyéb elmezavari problémákról tanúskodott."

Első Fejezet

- Újabb eltűnés - csapta le Mrs. Espenson a Slafford News nevű újságot az asztalra. 

- És most ki a szerencsés? - kérdezte Zora, miközben a müzlijét szürcsölte kanaláról.

- Douglas Kenedy, két utcával arrébb lakott. Akár mi is lehettünk volna. A rendőrség meg megint tehetetlen. Ha ez így folytatódik, elköltözünk innen, jó messzire.

- Mikor tűnt el Kenedy? - ült le az apa is az asztalhoz, és így teljes volt a családi kör. Howard, az apuka; Trudie, az anyuka; Zora és Kaylee, a két gyerek. Már mindegyikük az asztalnál ült, és zavartalanul ették a reggelijüket.

- Két napja, hogy nem látta senki. A házában sem volt, mikor a szomszéd átkopogott, de semmi válasz. Aztán jött a rendőrség, és átkutatták a házat. Sehol senki, és nem találtak semmit. Pont, mint az előző eseteknél. Szörnyű, hogy ma már Slafford sem biztonságos.

- Talán csak elutazott a férfi, ez még nem eltűnés. Úgy is mindig egyedül volt, mit tudhatnak az emberek arról, hogy hol van, és hova utazik - vonta meg a vállát Kaylee.

  Miután befejezték a reggelit, Zora és Kaylee felkapták a táskájukat, és kimentek a buszmegállóba, ahol rövidesen buszra szálltak. Alig három megállóra laktak az iskolától, gyalog, vagy biciklivel is kényelmesen mehettek iskolába, ha úgy tartotta kedvük. A buszon akadt két ülőhely, így mindkettőjüknek lehetőségük akadt arra, hogy leüljenek. Út közben a téma a reggeli újságban említett Dougles Kenedy volt, és a további eltűnések, amik mostanában voltak. Az eltűnések már egy hónapja tartottak, és szinte minden héten eltűnt egy-egy ember. Kaylee szerint ezek csupán véletlen egybeesések, de Zora kitartott amellett, hogy valaki ki akarja irtani Slaffordot, ami kissé őrültségnek hangzik, hisz ki akarna kiirtani egy egész várost, még ha nem is olyan nagy, és jelentős, mint például New York.

- Zora, tudod, szerintem ez az egész emberrablós történet kamu, de... Nem tűnt fel valami furcsa? - kérdezte Kaylee sejtelmesen, és az ablakról Zora felé fordította tekintetét.
- Szerintem az is elég furcsa, hogy eltűnnek az emberek, és az pedig feltűnt - ráncolta össze Zora a szemöldökét, és értetlen tekintettel figyelte húga arcát.
- Jaj, de hülye vagy. Képzeld, az nekem is feltűnt. Csakhogy, én mást is észre vettem. Emlékszel, még a suli kezdete előtt, nyáron megnéztük a vadászlest, és kirándultunk egyet az erdőben. Szóval, rá egy héttel tűnt el Amy Todhunter, az a drogos író. Utána folyamatosan tűntek el az emberek - magyarázta Kaylee izgatottan.
- Azt mondod van köze az ott talált ládának az egészhez?
- Talán igen, de talán csak a véletlen műve - mondta Kaylee elgondolkozva, és újra a busz ablakára döntötte a fejét.

  Zora eleinte nem akarta elhinni, a faládikának bármi köze is lenne az egészhez, de ahogy végiggondolta a dolgot, mégsem találta akkora őrültségnek, mint amekkorának elsőre tűnt számára. Elvégre Slafford egy nyugis, kedves kis környék volt, most pedig minden a feje tetejére áll, ami azért több, mint gyanús. Zora már két hete kezdte el gyűjtögetni az újságokat, és kivágta az eltűnésekkel kapcsolatos cikkeket. Eddig minden eltűnésről volt némi információja, és ezeket az adatokat gondosan elhelyezte az ő kis noteszében. Eleinte az emberek tovatűnését Amy Todhunter-hez akarta kapcsolni, az íróhoz, hátha úgy nyomra bukkanhat, de nem sokra jutott. Arra gondolt, újra rehabilitációra ment, hogy végleg leszokjon a kábítószer használatáról, de erről sem olvasott, sem hallott semmit. Meg fordult a fejében az is, hogy talán ő áll az egész mögött, és nem véletlenül tűnt el: ő rabolja el az embereket sorra, mert elege van bizonyos személyekből. De mégis mi haszna lenne belőle? Vagy csak a drogok hatására csinálja, mert még mindig nem szokott le a használatukról?

   Zora a kezébe akarta venni az ügyet, akárcsak a krimikben és a detektívregényekben lévő nem hivatásos  nyomozók, és nagyítóval a kezében megvizsgálni a rejtélyeket közelebbről is, hátha talál valami nyomot. Csakhogy, a filmekben minden sokkal egyszerűbbnek tűnik, ott szinte egyből tudják, milyen nyomon kell haladni, ellentétben a valósággal, ahol szinte teljes a tehetetlenségi érzet. Zora részben azért is jutott elhatározásra, a dolgok utána járására, mert hajtotta a kíváncsiság és a kalandvágy, részben pedig azért, mert nem akart elköltözni Slafford-ból. Nem túl nagy város ugyan, de mégiscsak az otthona, ahol felnőtt, és idehúzták őt a barátai is, és a szép emlékek, na meg persze a rosszak is. Márpedig, ha továbbra is nyoma veszik az embereknek, akkor Zora édesanyja, Trudie Espenson nem hagyja annyiban, és elköltözteti a családot egy másik városba, valószínűleg oda, ahol a nagyszülők laknak. Ámde ők elég messze laknak, legalább két óra kocsiútnyi távolságra, így Zora aligha tudná rendesen tartani a kapcsolatot a barátaival. Hacsak nem virtuálisan próbálkoznak, azaz az interneten, de Zora nem volt az a tipikus modern tinédzser típus, nem kedvelte az elektronikai eszközöket, még ha szüksége is volt rájuk, elég gyakran.
 
   Az iskola már két hete kezdődött, de Zorának már most elege volt belőle. Fáradtság, és unalom tört rá, mikor belépett az osztályterembe. Egyetlen egy dolog kötötte le a figyelmét, az pedig az volt, hogy Slafford-ban maradjon. Valamint, még kicsi érdeklődést mutatott az új osztálytársa iránt, akit Dylan Moneagle-nek hívtak. Mivel a sors úgy hozta - azaz az osztályfőnök ülésrendje - hogy egymás mellett kell, hogy üljenek, így Zora felfigyelt a fiúra. Nem szándékozott kikezdeni vele, csak egyszerűen érdekesnek találta, hogy a hátizsákjában tőröket is tart. Ez azért, mégis csak szokatlan. Mikor Zora szóvá tette történelem órán, hogy miért is vannak a táskájában kések, és mikor Dylan már épp válaszra nyitotta volna a száját, a történelem tanár máris közbevágott. Szemrehányóan leszidta őket, amiért az órán beszélgetnek. Zorának emiatt bűntudata volt, hisz Dylan nem is beszélt, így iskola után, mikor a fiú már épp menni készült volna, Zora odasietett hozzá, és bocsánatot kért. Dylan persze rálegyintett, hisz nem olyan nagy dolog, mint amekkorát a lány csinált belőle. Zora nem teljesen a bűntudata miatt ment oda Dylan-hez: még mindig furdalta a kíváncsiság, hogy egy tizenöt éves kamaszfiú miért is tart magánál tőröket. Egy szó, mint száz, újra rákérdezett a dologra.
 
 - Ja, csak gyűjtöm a régiségeket, azon belül is főleg a fegyvereket. Ma viszek kettőt megnézetni, hogy eredetiek-e, mert találtam rajta pár dolgot, ami arra utal, hogy hamisítvány, méghozzá nem is túl profi. Márpedig akkor irány a rendőrség, mert méregdrágák voltak. Elég béna voltam, hogy eddig nem vettem észre - mesélte Dylan Zorának, aki kicsit ledöbbent a hallottak alapján. Régiséggyűjtő? Manapság ritka az olyan tinédzser, aki antik tárgyakat, pláne fegyvereket gyűjt. És mégis mire megy a fegyverekkel? Használja is őket, vagy csak kirakja a szobájába? Van jogosultsága fegyvertartáshoz?

  Együtt sétáltak ki az iskolaépületből a buszmegállóig. Dylan út közben a fegyvereiről mesélt, a rájabőr tokos tőreiről, az afrikai vadásznyilairól, vagy éppen az első világháborús bajonettjeiről. Zorát érdekelte is valamilyen szinten, de egy idő után témát váltott, és felhozta a reggeli újságban írtakat, mert érdekelte őt a fiú véleménye is, hátha tud valami hasznos adatot. Jó eséllyel, egész Slafford az eltűnésekről pletykálgatott, szinte már a levegőben is lehetett érezni a nyomást, feszültséget, amik az emberekre nehezedtek. Mindenki nyugtalan volt, és nem csak Zoráéknak fordult meg a fejükben a költözés téma.

- Szerintem szimpla emberrablásokról van szó, talán dolgozókat gyűjtenek valami illegális helyre, mondjuk egy marihuánaföld megműveléséhez, és ehhez rabolnak rabszolgamunkásokat - mesélte el Dylan saját nézeteit.
- Akkor Mrs. Childs, a hatvan éves nyugdíjas mégis miért tűnt volna el? A jó fizikai ereje miatt? - vetette fel Zora.
- Jogos. Akkor szerintem, azok az emberek nem fognak visszatérni, soha. Lehet, hogy sorozatgyilkosságról van szó, és ha arról van szó, akkor kell legyen valamiféle rendszer. Minden sorozatgyilkosnak van valamiféle nézete, ami alapján megöli az embereket - mondta Dylan. Meglepő nyugodtsággal ejtette ki a szavakat, amik elég súlyosak voltak. Szinte már könnyedén beszélt a gyilkosságokról, mintha egy természetes folyamat lenne az életben. Időközben buszra szálltak, és kapaszkodva folytatták a beszélgetést, állva.
- És hová tűnnek a holttestek? - kérdezte Zora, az egyik kanyarnál kissé elvesztve az egyensúlyát.
- Lehet, hogy eltemeti őket - mondta Dylan, megfogva Zora karját, megóvva őt egy hatalmas eséstől -  Az is lehetséges, hogy egy őrült hittérítő, aki megöli őket, mert mások a vallási nézetei - folytatta a fiú - De vallásos létére eltemeti őket, hogy megadja nekik a minimális tiszteletet, hogy a túlvilágban Isten megkegyelmezzen nekik, még ha az emberi életükben nem is viselkedtek helyesen.
- Vagy sátánista a mi kis gyilkosunk, és emberáldozatokat hoz, az imádott sátánjáért - gondolkodott Zora.

  Érdekes elképzelések - állapította meg magában a lány.
- Az is lehetséges, hogy mindannyiuk önszántából ment el. Talán ők tudtak valami titkot, ami ezzel a hellyel áll kapcsolatban. Elmenekültek valami elől, ami itt van - mondta Dylan, a végén már szinte suttogva.
- Te félsz? - kérdezte hirtelen a lány, és a fiú arcát szemlélte, de nem olvasott le róla semmi különösebb, meghatározóbb érzelmet.
- Nem - mondta a fiú, és kinézett a busz kissé koszos ablakán.

- Anyám el akarja költöztetni a családot, ha nem záródnak le az ügyek. Nem akarok elköltözni - vallotta be Zora, és maga elé bámult.
- Mit fogsz tenni ellene?
- Lezárom az ügyeket, fényt derítek az igazságra - húzta ki magát büszkén a lány.
- Egyedül? Sok esélyed van rá - mondta Dylan halvány gúnnyal, de mégis kedvesen.
- Akkor segíts - jutott eszébe Zorának az ötlet.
  A fiú még tépelődött, de Zora amint kipillantott az ablakon, észrevette, hogy egy megállóval már túlhaladtak a házuktól.
- Figyelj, gondolkozz csak rajta, de én most itt leszállok. Szia - köszönt el gyorsan Zora, és a busz éppen kinyíló ajtajához sietett.
 
 
  Zora mikor leszállt a buszról, és elsétált a házukhoz, Paige-t pillantotta meg a szomszéd ház előtt ácsorogva, tehetetlenül. Paige egy középmagas, gesztenyebarna hajú, makacs természetű lány volt, aki a szomszéd házban lakott. Mivel Zora és Paige között mindössze egy év különbség volt, kiskoruk óta barátnők voltak, azaz amióta Paige-ék a szomszédba költöztek. Paige egyke volt, így gyakran szeretett átmenni Zora-ékhoz, ahol mindig állt a bál, mert a két testvér között mindig volt valami nézeteltérés, amit ordibálva beszéltek meg egymással.

- Szia Paige! Megint nincs kulcsod? - köszönt Zora diadalom ittas mosollyal az arcán.
- Helló. Ja, nem találom a kulcsot. Anya meg majd csak fél óra múlva lesz itthon. Nálatok sem volt senki otthon, és már öt perce itt csövezem - kiáltott vissza Paige, hogy tisztán hallja Zora  a kerítés másik oldaláról is.
- Jaj, te szegény, ugye nem haltál bele abba az öt percbe? - nevetett fel hangosan Zora, majd intett neki, és elkezdett matatni az iskolatáskájában a házkulcs után.
- Szörnyű egy öt perc volt, elhiheted - kiáltott Paige út közben Zoráék háza felé.

   Mivel elég hangosan beszéltek, szinte már kiabáltak, az utcán sétáló emberek már fel-fel figyeltek a jelenetre. Paige és Zora bementek a házba, ahol  levették a cipőjüket, majd  a konyha felé vették az irányt. Az iskolai menza pocséknak számított, ezt mindenki tudta, és nem kicsit spóroltak az  ételmennyiséggel is, nem csak a minőséggel. Így a diákok mindig szorultak egy második ebédre is, kivétel a fogyókúrázó tinilányok, akik azt hiszik, a koplalással gyorsabban fogynak le, mint a mozgással.

- Na mesélj, hogy van a drágád? - kérdezte teli szájjal Paige, miközben épp egy sonkás szendvicset evett, a konyhapulton üldögélve.
- Dylan nem a drágám! Ő csak egy pszichopatának hitt padtárs - javította ki Zora.
- Miért is pszichopata?
- Késeket tart a saját táskájában.
  Paige már-már komor tekintete hirtelen meglágyult, majd elfogta a lányt a röhögőgörcs.

- Most csak szívatsz, ugye?  - kérdezte a lány, miután abbahagyta a hahotázást.
- Nem. De megkérdeztem tőle, hogy miért, és azt mondta, hogy gyűjti az antik fegyvereket - mesélte Zora, és rákente a második szendvicsére a mogyorókrémet.
- Ez így már oké. Legalább a hobbija nem a számítógép nyomkodása. Kivagyok már a sok kockától, komolyan. Kéne már egy normális fiú is az életembe.
- Maradj már ezzel. Tizenhat éves vagy, és ilyen hülyeségeken nyafogsz. Én leszarom, ha nincs fiúm, az élet nem csak a szerelem körül forog - legyintett Zora, és beleharapott a már megkent kenyerébe.
- Igazad lehet. Na, gyere, nézzünk valami béna tévéműsort - jelentette ki Paige, és kivitte a tányérját a nappaliba.

  Amint bekapcsolták a tévét, a híradó jelent meg a képernyőn. Paige el akarta automatikusan kapcsolni egy másik csatornára, feltehetőleg egy olyanra, amin vígjátékok mennek. Zora viszont nem hagyta, és kivette barátnője kezéből a távirányítót, mondván, hogy tudniuk kell, mi történik a nagyvilágban mostanság. Meglepő módon a hírekbe megemlítették Slaffordot: a híradós bemondó, egy vörös hajú monoton hangú középkorú nő ejtette ki száján a város nevét. Slafford évek óta nem volt benne a híradóban, sőt, a kisvárosban nem történt semmi, ami egyáltalán bekerülhetett volna az országszinten vetített délutáni híradóba. A vörös hajú nő, mint legfrissebb hírt, bejelentette, hogy a slaffordi eltűntek közül előkerült egy, és az elveszettnek hitt ember, nem más, mint Amy Todhunter, az Ártatlanok bűnei című könyv szerzője. A nő életben van, semmi fizikai bántalmazásra nem találtak nyomot. Paige és Zora egyszerre néztek össze, ahogy felcsendült az írónő neve.

Szereplők

Főszereplők:

Zora Espenson

15 éves

Kaylee Espenson

                                   

13 éves

Dylan Moneagle

 15 éves

Paige Carpenter

16 éves

Milan Dawson

17 éves

Mellékszereplők: (folyamatosan bővül a lista)

                           Gemma Reeve                                                               Joshua Earls  

              16 éves                                                                        14 éves

      továbbá:

• Howard Espenson
• Trudie Espenson

Nyitás

~

2014. március 27.

~