- Újabb eltűnés - csapta le Mrs. Espenson a Slafford News nevű újságot az asztalra.
- És most ki a szerencsés? - kérdezte Zora, miközben a müzlijét szürcsölte kanaláról.
- Douglas Kenedy, két utcával arrébb lakott. Akár mi is lehettünk volna. A rendőrség meg megint tehetetlen. Ha ez így folytatódik, elköltözünk innen, jó messzire.
- Mikor tűnt el Kenedy? - ült le az apa is az asztalhoz, és így teljes volt a családi kör. Howard, az apuka; Trudie, az anyuka; Zora és Kaylee, a két gyerek. Már mindegyikük az asztalnál ült, és zavartalanul ették a reggelijüket.
- Két napja, hogy nem látta senki. A házában sem volt, mikor a szomszéd átkopogott, de semmi válasz. Aztán jött a rendőrség, és átkutatták a házat. Sehol senki, és nem találtak semmit. Pont, mint az előző eseteknél. Szörnyű, hogy ma már Slafford sem biztonságos.
- Talán csak elutazott a férfi, ez még nem eltűnés. Úgy is mindig egyedül volt, mit tudhatnak az emberek arról, hogy hol van, és hova utazik - vonta meg a vállát Kaylee.
Miután befejezték a reggelit, Zora és Kaylee felkapták a táskájukat, és kimentek a buszmegállóba, ahol rövidesen buszra szálltak. Alig három megállóra laktak az iskolától, gyalog, vagy biciklivel is kényelmesen mehettek iskolába, ha úgy tartotta kedvük. A buszon akadt két ülőhely, így mindkettőjüknek lehetőségük akadt arra, hogy leüljenek. Út közben a téma a reggeli újságban említett Dougles Kenedy volt, és a további eltűnések, amik mostanában voltak. Az eltűnések már egy hónapja tartottak, és szinte minden héten eltűnt egy-egy ember. Kaylee szerint ezek csupán véletlen egybeesések, de Zora kitartott amellett, hogy valaki ki akarja irtani Slaffordot, ami kissé őrültségnek hangzik, hisz ki akarna kiirtani egy egész várost, még ha nem is olyan nagy, és jelentős, mint például New York.
- Zora, tudod, szerintem ez az egész emberrablós történet kamu, de... Nem tűnt fel valami furcsa? - kérdezte Kaylee sejtelmesen, és az ablakról Zora felé fordította tekintetét.
- Szerintem az is elég furcsa, hogy eltűnnek az emberek, és az pedig feltűnt - ráncolta össze Zora a szemöldökét, és értetlen tekintettel figyelte húga arcát.
- Jaj, de hülye vagy. Képzeld, az nekem is feltűnt. Csakhogy, én mást is észre vettem. Emlékszel, még a suli kezdete előtt, nyáron megnéztük a vadászlest, és kirándultunk egyet az erdőben. Szóval, rá egy héttel tűnt el Amy Todhunter, az a drogos író. Utána folyamatosan tűntek el az emberek - magyarázta Kaylee izgatottan.
- Azt mondod van köze az ott talált ládának az egészhez?
- Talán igen, de talán csak a véletlen műve - mondta Kaylee elgondolkozva, és újra a busz ablakára döntötte a fejét.
Zora eleinte nem akarta elhinni, a faládikának bármi köze is lenne az egészhez, de ahogy végiggondolta a dolgot, mégsem találta akkora őrültségnek, mint amekkorának elsőre tűnt számára. Elvégre Slafford egy nyugis, kedves kis környék volt, most pedig minden a feje tetejére áll, ami azért több, mint gyanús. Zora már két hete kezdte el gyűjtögetni az újságokat, és kivágta az eltűnésekkel kapcsolatos cikkeket. Eddig minden eltűnésről volt némi információja, és ezeket az adatokat gondosan elhelyezte az ő kis noteszében. Eleinte az emberek tovatűnését Amy Todhunter-hez akarta kapcsolni, az íróhoz, hátha úgy nyomra bukkanhat, de nem sokra jutott. Arra gondolt, újra rehabilitációra ment, hogy végleg leszokjon a kábítószer használatáról, de erről sem olvasott, sem hallott semmit. Meg fordult a fejében az is, hogy talán ő áll az egész mögött, és nem véletlenül tűnt el: ő rabolja el az embereket sorra, mert elege van bizonyos személyekből. De mégis mi haszna lenne belőle? Vagy csak a drogok hatására csinálja, mert még mindig nem szokott le a használatukról?
Zora a kezébe akarta venni az ügyet, akárcsak a krimikben és a detektívregényekben lévő nem hivatásos nyomozók, és nagyítóval a kezében megvizsgálni a rejtélyeket közelebbről is, hátha talál valami nyomot. Csakhogy, a filmekben minden sokkal egyszerűbbnek tűnik, ott szinte egyből tudják, milyen nyomon kell haladni, ellentétben a valósággal, ahol szinte teljes a tehetetlenségi érzet. Zora részben azért is jutott elhatározásra, a dolgok utána járására, mert hajtotta a kíváncsiság és a kalandvágy, részben pedig azért, mert nem akart elköltözni Slafford-ból. Nem túl nagy város ugyan, de mégiscsak az otthona, ahol felnőtt, és idehúzták őt a barátai is, és a szép emlékek, na meg persze a rosszak is. Márpedig, ha továbbra is nyoma veszik az embereknek, akkor Zora édesanyja, Trudie Espenson nem hagyja annyiban, és elköltözteti a családot egy másik városba, valószínűleg oda, ahol a nagyszülők laknak. Ámde ők elég messze laknak, legalább két óra kocsiútnyi távolságra, így Zora aligha tudná rendesen tartani a kapcsolatot a barátaival. Hacsak nem virtuálisan próbálkoznak, azaz az interneten, de Zora nem volt az a tipikus modern tinédzser típus, nem kedvelte az elektronikai eszközöket, még ha szüksége is volt rájuk, elég gyakran.
Az iskola már két hete kezdődött, de Zorának már most elege volt belőle. Fáradtság, és unalom tört rá, mikor belépett az osztályterembe. Egyetlen egy dolog kötötte le a figyelmét, az pedig az volt, hogy Slafford-ban maradjon. Valamint, még kicsi érdeklődést mutatott az új osztálytársa iránt, akit Dylan Moneagle-nek hívtak. Mivel a sors úgy hozta - azaz az osztályfőnök ülésrendje - hogy egymás mellett kell, hogy üljenek, így Zora felfigyelt a fiúra. Nem szándékozott kikezdeni vele, csak egyszerűen érdekesnek találta, hogy a hátizsákjában tőröket is tart. Ez azért, mégis csak szokatlan. Mikor Zora szóvá tette történelem órán, hogy miért is vannak a táskájában kések, és mikor Dylan már épp válaszra nyitotta volna a száját, a történelem tanár máris közbevágott. Szemrehányóan leszidta őket, amiért az órán beszélgetnek. Zorának emiatt bűntudata volt, hisz Dylan nem is beszélt, így iskola után, mikor a fiú már épp menni készült volna, Zora odasietett hozzá, és bocsánatot kért. Dylan persze rálegyintett, hisz nem olyan nagy dolog, mint amekkorát a lány csinált belőle. Zora nem teljesen a bűntudata miatt ment oda Dylan-hez: még mindig furdalta a kíváncsiság, hogy egy tizenöt éves kamaszfiú miért is tart magánál tőröket. Egy szó, mint száz, újra rákérdezett a dologra.
- Ja, csak gyűjtöm a régiségeket, azon belül is főleg a fegyvereket. Ma viszek kettőt megnézetni, hogy eredetiek-e, mert találtam rajta pár dolgot, ami arra utal, hogy hamisítvány, méghozzá nem is túl profi. Márpedig akkor irány a rendőrség, mert méregdrágák voltak. Elég béna voltam, hogy eddig nem vettem észre - mesélte Dylan Zorának, aki kicsit ledöbbent a hallottak alapján. Régiséggyűjtő? Manapság ritka az olyan tinédzser, aki antik tárgyakat, pláne fegyvereket gyűjt. És mégis mire megy a fegyverekkel? Használja is őket, vagy csak kirakja a szobájába? Van jogosultsága fegyvertartáshoz?
Együtt sétáltak ki az iskolaépületből a buszmegállóig. Dylan út közben a fegyvereiről mesélt, a rájabőr tokos tőreiről, az afrikai vadásznyilairól, vagy éppen az első világháborús bajonettjeiről. Zorát érdekelte is valamilyen szinten, de egy idő után témát váltott, és felhozta a reggeli újságban írtakat, mert érdekelte őt a fiú véleménye is, hátha tud valami hasznos adatot. Jó eséllyel, egész Slafford az eltűnésekről pletykálgatott, szinte már a levegőben is lehetett érezni a nyomást, feszültséget, amik az emberekre nehezedtek. Mindenki nyugtalan volt, és nem csak Zoráéknak fordult meg a fejükben a költözés téma.
- Szerintem szimpla emberrablásokról van szó, talán dolgozókat gyűjtenek valami illegális helyre, mondjuk egy marihuánaföld megműveléséhez, és ehhez rabolnak rabszolgamunkásokat - mesélte el Dylan saját nézeteit.
- Akkor Mrs. Childs, a hatvan éves nyugdíjas mégis miért tűnt volna el? A jó fizikai ereje miatt? - vetette fel Zora.
- Jogos. Akkor szerintem, azok az emberek nem fognak visszatérni, soha. Lehet, hogy sorozatgyilkosságról van szó, és ha arról van szó, akkor kell legyen valamiféle rendszer. Minden sorozatgyilkosnak van valamiféle nézete, ami alapján megöli az embereket - mondta Dylan. Meglepő nyugodtsággal ejtette ki a szavakat, amik elég súlyosak voltak. Szinte már könnyedén beszélt a gyilkosságokról, mintha egy természetes folyamat lenne az életben. Időközben buszra szálltak, és kapaszkodva folytatták a beszélgetést, állva.
- És hová tűnnek a holttestek? - kérdezte Zora, az egyik kanyarnál kissé elvesztve az egyensúlyát.
- Lehet, hogy eltemeti őket - mondta Dylan, megfogva Zora karját, megóvva őt egy hatalmas eséstől - Az is lehetséges, hogy egy őrült hittérítő, aki megöli őket, mert mások a vallási nézetei - folytatta a fiú - De vallásos létére eltemeti őket, hogy megadja nekik a minimális tiszteletet, hogy a túlvilágban Isten megkegyelmezzen nekik, még ha az emberi életükben nem is viselkedtek helyesen.
- Vagy sátánista a mi kis gyilkosunk, és emberáldozatokat hoz, az imádott sátánjáért - gondolkodott Zora.
Érdekes elképzelések - állapította meg magában a lány.
- Az is lehetséges, hogy mindannyiuk önszántából ment el. Talán ők tudtak valami titkot, ami ezzel a hellyel áll kapcsolatban. Elmenekültek valami elől, ami itt van - mondta Dylan, a végén már szinte suttogva.
- Te félsz? - kérdezte hirtelen a lány, és a fiú arcát szemlélte, de nem olvasott le róla semmi különösebb, meghatározóbb érzelmet.
- Nem - mondta a fiú, és kinézett a busz kissé koszos ablakán.
- Anyám el akarja költöztetni a családot, ha nem záródnak le az ügyek. Nem akarok elköltözni - vallotta be Zora, és maga elé bámult.
- Mit fogsz tenni ellene?
- Lezárom az ügyeket, fényt derítek az igazságra - húzta ki magát büszkén a lány.
- Egyedül? Sok esélyed van rá - mondta Dylan halvány gúnnyal, de mégis kedvesen.
- Akkor segíts - jutott eszébe Zorának az ötlet.
A fiú még tépelődött, de Zora amint kipillantott az ablakon, észrevette, hogy egy megállóval már túlhaladtak a házuktól.
- Figyelj, gondolkozz csak rajta, de én most itt leszállok. Szia - köszönt el gyorsan Zora, és a busz éppen kinyíló ajtajához sietett.
Zora mikor leszállt a buszról, és elsétált a házukhoz, Paige-t pillantotta meg a szomszéd ház előtt ácsorogva, tehetetlenül. Paige egy középmagas, gesztenyebarna hajú, makacs természetű lány volt, aki a szomszéd házban lakott. Mivel Zora és Paige között mindössze egy év különbség volt, kiskoruk óta barátnők voltak, azaz amióta Paige-ék a szomszédba költöztek. Paige egyke volt, így gyakran szeretett átmenni Zora-ékhoz, ahol mindig állt a bál, mert a két testvér között mindig volt valami nézeteltérés, amit ordibálva beszéltek meg egymással.
- Szia Paige! Megint nincs kulcsod? - köszönt Zora diadalom ittas mosollyal az arcán.
- Helló. Ja, nem találom a kulcsot. Anya meg majd csak fél óra múlva lesz itthon. Nálatok sem volt senki otthon, és már öt perce itt csövezem - kiáltott vissza Paige, hogy tisztán hallja Zora a kerítés másik oldaláról is.
- Jaj, te szegény, ugye nem haltál bele abba az öt percbe? - nevetett fel hangosan Zora, majd intett neki, és elkezdett matatni az iskolatáskájában a házkulcs után.
- Szörnyű egy öt perc volt, elhiheted - kiáltott Paige út közben Zoráék háza felé.
Mivel elég hangosan beszéltek, szinte már kiabáltak, az utcán sétáló emberek már fel-fel figyeltek a jelenetre. Paige és Zora bementek a házba, ahol levették a cipőjüket, majd a konyha felé vették az irányt. Az iskolai menza pocséknak számított, ezt mindenki tudta, és nem kicsit spóroltak az ételmennyiséggel is, nem csak a minőséggel. Így a diákok mindig szorultak egy második ebédre is, kivétel a fogyókúrázó tinilányok, akik azt hiszik, a koplalással gyorsabban fogynak le, mint a mozgással.
- Na mesélj, hogy van a drágád? - kérdezte teli szájjal Paige, miközben épp egy sonkás szendvicset evett, a konyhapulton üldögélve.
- Dylan nem a drágám! Ő csak egy pszichopatának hitt padtárs - javította ki Zora.
- Miért is pszichopata?
- Késeket tart a saját táskájában.
Paige már-már komor tekintete hirtelen meglágyult, majd elfogta a lányt a röhögőgörcs.
- Most csak szívatsz, ugye? - kérdezte a lány, miután abbahagyta a hahotázást.
- Nem. De megkérdeztem tőle, hogy miért, és azt mondta, hogy gyűjti az antik fegyvereket - mesélte Zora, és rákente a második szendvicsére a mogyorókrémet.
- Ez így már oké. Legalább a hobbija nem a számítógép nyomkodása. Kivagyok már a sok kockától, komolyan. Kéne már egy normális fiú is az életembe.
- Maradj már ezzel. Tizenhat éves vagy, és ilyen hülyeségeken nyafogsz. Én leszarom, ha nincs fiúm, az élet nem csak a szerelem körül forog - legyintett Zora, és beleharapott a már megkent kenyerébe.
- Igazad lehet. Na, gyere, nézzünk valami béna tévéműsort - jelentette ki Paige, és kivitte a tányérját a nappaliba.
Amint bekapcsolták a tévét, a híradó jelent meg a képernyőn. Paige el akarta automatikusan kapcsolni egy másik csatornára, feltehetőleg egy olyanra, amin vígjátékok mennek. Zora viszont nem hagyta, és kivette barátnője kezéből a távirányítót, mondván, hogy tudniuk kell, mi történik a nagyvilágban mostanság. Meglepő módon a hírekbe megemlítették Slaffordot: a híradós bemondó, egy vörös hajú monoton hangú középkorú nő ejtette ki száján a város nevét. Slafford évek óta nem volt benne a híradóban, sőt, a kisvárosban nem történt semmi, ami egyáltalán bekerülhetett volna az országszinten vetített délutáni híradóba. A vörös hajú nő, mint legfrissebb hírt, bejelentette, hogy a slaffordi eltűntek közül előkerült egy, és az elveszettnek hitt ember, nem más, mint Amy Todhunter, az Ártatlanok bűnei című könyv szerzője. A nő életben van, semmi fizikai bántalmazásra nem találtak nyomot. Paige és Zora egyszerre néztek össze, ahogy felcsendült az írónő neve.
- Zora, tudod, szerintem ez az egész emberrablós történet kamu, de... Nem tűnt fel valami furcsa? - kérdezte Kaylee sejtelmesen, és az ablakról Zora felé fordította tekintetét.
- Szerintem az is elég furcsa, hogy eltűnnek az emberek, és az pedig feltűnt - ráncolta össze Zora a szemöldökét, és értetlen tekintettel figyelte húga arcát.
- Jaj, de hülye vagy. Képzeld, az nekem is feltűnt. Csakhogy, én mást is észre vettem. Emlékszel, még a suli kezdete előtt, nyáron megnéztük a vadászlest, és kirándultunk egyet az erdőben. Szóval, rá egy héttel tűnt el Amy Todhunter, az a drogos író. Utána folyamatosan tűntek el az emberek - magyarázta Kaylee izgatottan.
- Azt mondod van köze az ott talált ládának az egészhez?
- Talán igen, de talán csak a véletlen műve - mondta Kaylee elgondolkozva, és újra a busz ablakára döntötte a fejét.
Zora eleinte nem akarta elhinni, a faládikának bármi köze is lenne az egészhez, de ahogy végiggondolta a dolgot, mégsem találta akkora őrültségnek, mint amekkorának elsőre tűnt számára. Elvégre Slafford egy nyugis, kedves kis környék volt, most pedig minden a feje tetejére áll, ami azért több, mint gyanús. Zora már két hete kezdte el gyűjtögetni az újságokat, és kivágta az eltűnésekkel kapcsolatos cikkeket. Eddig minden eltűnésről volt némi információja, és ezeket az adatokat gondosan elhelyezte az ő kis noteszében. Eleinte az emberek tovatűnését Amy Todhunter-hez akarta kapcsolni, az íróhoz, hátha úgy nyomra bukkanhat, de nem sokra jutott. Arra gondolt, újra rehabilitációra ment, hogy végleg leszokjon a kábítószer használatáról, de erről sem olvasott, sem hallott semmit. Meg fordult a fejében az is, hogy talán ő áll az egész mögött, és nem véletlenül tűnt el: ő rabolja el az embereket sorra, mert elege van bizonyos személyekből. De mégis mi haszna lenne belőle? Vagy csak a drogok hatására csinálja, mert még mindig nem szokott le a használatukról?
Zora a kezébe akarta venni az ügyet, akárcsak a krimikben és a detektívregényekben lévő nem hivatásos nyomozók, és nagyítóval a kezében megvizsgálni a rejtélyeket közelebbről is, hátha talál valami nyomot. Csakhogy, a filmekben minden sokkal egyszerűbbnek tűnik, ott szinte egyből tudják, milyen nyomon kell haladni, ellentétben a valósággal, ahol szinte teljes a tehetetlenségi érzet. Zora részben azért is jutott elhatározásra, a dolgok utána járására, mert hajtotta a kíváncsiság és a kalandvágy, részben pedig azért, mert nem akart elköltözni Slafford-ból. Nem túl nagy város ugyan, de mégiscsak az otthona, ahol felnőtt, és idehúzták őt a barátai is, és a szép emlékek, na meg persze a rosszak is. Márpedig, ha továbbra is nyoma veszik az embereknek, akkor Zora édesanyja, Trudie Espenson nem hagyja annyiban, és elköltözteti a családot egy másik városba, valószínűleg oda, ahol a nagyszülők laknak. Ámde ők elég messze laknak, legalább két óra kocsiútnyi távolságra, így Zora aligha tudná rendesen tartani a kapcsolatot a barátaival. Hacsak nem virtuálisan próbálkoznak, azaz az interneten, de Zora nem volt az a tipikus modern tinédzser típus, nem kedvelte az elektronikai eszközöket, még ha szüksége is volt rájuk, elég gyakran.
Az iskola már két hete kezdődött, de Zorának már most elege volt belőle. Fáradtság, és unalom tört rá, mikor belépett az osztályterembe. Egyetlen egy dolog kötötte le a figyelmét, az pedig az volt, hogy Slafford-ban maradjon. Valamint, még kicsi érdeklődést mutatott az új osztálytársa iránt, akit Dylan Moneagle-nek hívtak. Mivel a sors úgy hozta - azaz az osztályfőnök ülésrendje - hogy egymás mellett kell, hogy üljenek, így Zora felfigyelt a fiúra. Nem szándékozott kikezdeni vele, csak egyszerűen érdekesnek találta, hogy a hátizsákjában tőröket is tart. Ez azért, mégis csak szokatlan. Mikor Zora szóvá tette történelem órán, hogy miért is vannak a táskájában kések, és mikor Dylan már épp válaszra nyitotta volna a száját, a történelem tanár máris közbevágott. Szemrehányóan leszidta őket, amiért az órán beszélgetnek. Zorának emiatt bűntudata volt, hisz Dylan nem is beszélt, így iskola után, mikor a fiú már épp menni készült volna, Zora odasietett hozzá, és bocsánatot kért. Dylan persze rálegyintett, hisz nem olyan nagy dolog, mint amekkorát a lány csinált belőle. Zora nem teljesen a bűntudata miatt ment oda Dylan-hez: még mindig furdalta a kíváncsiság, hogy egy tizenöt éves kamaszfiú miért is tart magánál tőröket. Egy szó, mint száz, újra rákérdezett a dologra.
- Ja, csak gyűjtöm a régiségeket, azon belül is főleg a fegyvereket. Ma viszek kettőt megnézetni, hogy eredetiek-e, mert találtam rajta pár dolgot, ami arra utal, hogy hamisítvány, méghozzá nem is túl profi. Márpedig akkor irány a rendőrség, mert méregdrágák voltak. Elég béna voltam, hogy eddig nem vettem észre - mesélte Dylan Zorának, aki kicsit ledöbbent a hallottak alapján. Régiséggyűjtő? Manapság ritka az olyan tinédzser, aki antik tárgyakat, pláne fegyvereket gyűjt. És mégis mire megy a fegyverekkel? Használja is őket, vagy csak kirakja a szobájába? Van jogosultsága fegyvertartáshoz?
Együtt sétáltak ki az iskolaépületből a buszmegállóig. Dylan út közben a fegyvereiről mesélt, a rájabőr tokos tőreiről, az afrikai vadásznyilairól, vagy éppen az első világháborús bajonettjeiről. Zorát érdekelte is valamilyen szinten, de egy idő után témát váltott, és felhozta a reggeli újságban írtakat, mert érdekelte őt a fiú véleménye is, hátha tud valami hasznos adatot. Jó eséllyel, egész Slafford az eltűnésekről pletykálgatott, szinte már a levegőben is lehetett érezni a nyomást, feszültséget, amik az emberekre nehezedtek. Mindenki nyugtalan volt, és nem csak Zoráéknak fordult meg a fejükben a költözés téma.
- Szerintem szimpla emberrablásokról van szó, talán dolgozókat gyűjtenek valami illegális helyre, mondjuk egy marihuánaföld megműveléséhez, és ehhez rabolnak rabszolgamunkásokat - mesélte el Dylan saját nézeteit.
- Akkor Mrs. Childs, a hatvan éves nyugdíjas mégis miért tűnt volna el? A jó fizikai ereje miatt? - vetette fel Zora.
- Jogos. Akkor szerintem, azok az emberek nem fognak visszatérni, soha. Lehet, hogy sorozatgyilkosságról van szó, és ha arról van szó, akkor kell legyen valamiféle rendszer. Minden sorozatgyilkosnak van valamiféle nézete, ami alapján megöli az embereket - mondta Dylan. Meglepő nyugodtsággal ejtette ki a szavakat, amik elég súlyosak voltak. Szinte már könnyedén beszélt a gyilkosságokról, mintha egy természetes folyamat lenne az életben. Időközben buszra szálltak, és kapaszkodva folytatták a beszélgetést, állva.
- És hová tűnnek a holttestek? - kérdezte Zora, az egyik kanyarnál kissé elvesztve az egyensúlyát.
- Lehet, hogy eltemeti őket - mondta Dylan, megfogva Zora karját, megóvva őt egy hatalmas eséstől - Az is lehetséges, hogy egy őrült hittérítő, aki megöli őket, mert mások a vallási nézetei - folytatta a fiú - De vallásos létére eltemeti őket, hogy megadja nekik a minimális tiszteletet, hogy a túlvilágban Isten megkegyelmezzen nekik, még ha az emberi életükben nem is viselkedtek helyesen.
- Vagy sátánista a mi kis gyilkosunk, és emberáldozatokat hoz, az imádott sátánjáért - gondolkodott Zora.
Érdekes elképzelések - állapította meg magában a lány.
- Az is lehetséges, hogy mindannyiuk önszántából ment el. Talán ők tudtak valami titkot, ami ezzel a hellyel áll kapcsolatban. Elmenekültek valami elől, ami itt van - mondta Dylan, a végén már szinte suttogva.
- Te félsz? - kérdezte hirtelen a lány, és a fiú arcát szemlélte, de nem olvasott le róla semmi különösebb, meghatározóbb érzelmet.
- Nem - mondta a fiú, és kinézett a busz kissé koszos ablakán.
- Anyám el akarja költöztetni a családot, ha nem záródnak le az ügyek. Nem akarok elköltözni - vallotta be Zora, és maga elé bámult.
- Mit fogsz tenni ellene?
- Lezárom az ügyeket, fényt derítek az igazságra - húzta ki magát büszkén a lány.
- Egyedül? Sok esélyed van rá - mondta Dylan halvány gúnnyal, de mégis kedvesen.
- Akkor segíts - jutott eszébe Zorának az ötlet.
A fiú még tépelődött, de Zora amint kipillantott az ablakon, észrevette, hogy egy megállóval már túlhaladtak a házuktól.
- Figyelj, gondolkozz csak rajta, de én most itt leszállok. Szia - köszönt el gyorsan Zora, és a busz éppen kinyíló ajtajához sietett.
Zora mikor leszállt a buszról, és elsétált a házukhoz, Paige-t pillantotta meg a szomszéd ház előtt ácsorogva, tehetetlenül. Paige egy középmagas, gesztenyebarna hajú, makacs természetű lány volt, aki a szomszéd házban lakott. Mivel Zora és Paige között mindössze egy év különbség volt, kiskoruk óta barátnők voltak, azaz amióta Paige-ék a szomszédba költöztek. Paige egyke volt, így gyakran szeretett átmenni Zora-ékhoz, ahol mindig állt a bál, mert a két testvér között mindig volt valami nézeteltérés, amit ordibálva beszéltek meg egymással.
- Szia Paige! Megint nincs kulcsod? - köszönt Zora diadalom ittas mosollyal az arcán.
- Helló. Ja, nem találom a kulcsot. Anya meg majd csak fél óra múlva lesz itthon. Nálatok sem volt senki otthon, és már öt perce itt csövezem - kiáltott vissza Paige, hogy tisztán hallja Zora a kerítés másik oldaláról is.
- Jaj, te szegény, ugye nem haltál bele abba az öt percbe? - nevetett fel hangosan Zora, majd intett neki, és elkezdett matatni az iskolatáskájában a házkulcs után.
- Szörnyű egy öt perc volt, elhiheted - kiáltott Paige út közben Zoráék háza felé.
Mivel elég hangosan beszéltek, szinte már kiabáltak, az utcán sétáló emberek már fel-fel figyeltek a jelenetre. Paige és Zora bementek a házba, ahol levették a cipőjüket, majd a konyha felé vették az irányt. Az iskolai menza pocséknak számított, ezt mindenki tudta, és nem kicsit spóroltak az ételmennyiséggel is, nem csak a minőséggel. Így a diákok mindig szorultak egy második ebédre is, kivétel a fogyókúrázó tinilányok, akik azt hiszik, a koplalással gyorsabban fogynak le, mint a mozgással.
- Na mesélj, hogy van a drágád? - kérdezte teli szájjal Paige, miközben épp egy sonkás szendvicset evett, a konyhapulton üldögélve.
- Dylan nem a drágám! Ő csak egy pszichopatának hitt padtárs - javította ki Zora.
- Miért is pszichopata?
- Késeket tart a saját táskájában.
Paige már-már komor tekintete hirtelen meglágyult, majd elfogta a lányt a röhögőgörcs.
- Most csak szívatsz, ugye? - kérdezte a lány, miután abbahagyta a hahotázást.
- Nem. De megkérdeztem tőle, hogy miért, és azt mondta, hogy gyűjti az antik fegyvereket - mesélte Zora, és rákente a második szendvicsére a mogyorókrémet.
- Ez így már oké. Legalább a hobbija nem a számítógép nyomkodása. Kivagyok már a sok kockától, komolyan. Kéne már egy normális fiú is az életembe.
- Maradj már ezzel. Tizenhat éves vagy, és ilyen hülyeségeken nyafogsz. Én leszarom, ha nincs fiúm, az élet nem csak a szerelem körül forog - legyintett Zora, és beleharapott a már megkent kenyerébe.
- Igazad lehet. Na, gyere, nézzünk valami béna tévéműsort - jelentette ki Paige, és kivitte a tányérját a nappaliba.
Amint bekapcsolták a tévét, a híradó jelent meg a képernyőn. Paige el akarta automatikusan kapcsolni egy másik csatornára, feltehetőleg egy olyanra, amin vígjátékok mennek. Zora viszont nem hagyta, és kivette barátnője kezéből a távirányítót, mondván, hogy tudniuk kell, mi történik a nagyvilágban mostanság. Meglepő módon a hírekbe megemlítették Slaffordot: a híradós bemondó, egy vörös hajú monoton hangú középkorú nő ejtette ki száján a város nevét. Slafford évek óta nem volt benne a híradóban, sőt, a kisvárosban nem történt semmi, ami egyáltalán bekerülhetett volna az országszinten vetített délutáni híradóba. A vörös hajú nő, mint legfrissebb hírt, bejelentette, hogy a slaffordi eltűntek közül előkerült egy, és az elveszettnek hitt ember, nem más, mint Amy Todhunter, az Ártatlanok bűnei című könyv szerzője. A nő életben van, semmi fizikai bántalmazásra nem találtak nyomot. Paige és Zora egyszerre néztek össze, ahogy felcsendült az írónő neve.
